Elmúlt a nyár

Kertek alatt ősz lopódzik,
egyre csak közel.
Karcsú faágba fogódzik,
s tétován jön el.

Sóhajt a fa, lombot könnyez,
koronája tar.
Lábam alatt vastagszik a
könnyű, friss avar.

Hullik a rőt, sárga színű,
s halványzöld levél.
Léptem nyomán meg-megzörren,
suttogja, "ne félj!".

Kopog az ősz ablakomon,
s vele az eső.
Szél-karmester koppanásból
ritmust csal elő.

Hajnali köd, csodás szőttes,
fákról csöppenő.
Morcos felhőbe öltözött
fenn a hegytetető...

Kitisztul az ég felettünk,
színes a világ.
Bizony megér ez a látvány,
immár egy imát!

Őszi szellő simogat most,
s bágyadt napsugár.
Mint nagyszülő unokáját...,
hát elmúlt a nyár!

Elmúlt a nyár, de te ne félj,
hagyd a bánatot!
Az ősz is tud szépet adni,
már beláthatod...

Debrecen, 2007. szeptember 1.

Mikor így szeretlek téged

Az én napom a te szemed,
ha rám ragyog tekinteted.
Benne fénylik a nagy világ,
ott látom a szőke Tiszát!


Az én szellőm leheleted,
véled, rózsakertbe megyek.
Ott csak egyet szakítok ám,
e rózsaszál te vagy babám!


Engem éltet a te szíved
én vagyok az örök híved.
Te vagy nékem az én szentem,
ne hagyj engem így szenvednem!


Az én vágyam a te lényed,
nagy dicsőség, örök lényeg.
Nem vágyok nagy hatalomra,
csak szerelmes alkalomra!


Az én hitem a szerelem,
igaz vallás, ez kell nekem.
Megvallom a szerelmemet,
mind elhagyván bűneimet...!


Tiszta szívű az tud lenni,
aki szívből tud szeretni.
Nem lehetek bűnös lélek,
mikor így szeretlek téged!


Debrecen, 2009. 03. 23.

Külváros

Vén külváros mállott falain már
piros tégla csöndben porladó,
a vakolat elenyészett régen,
szürke égből lágyan hull a hó.

Rozzant falak emléket őriznek
gyermekévek boldog nyomdokán,
porban rúgtuk gyűrött rongylabdánkat
s nem bántam ha piszkos lett bokám.

Míg egy nyirkos, sáros őszi esten
szórt világú, sápadt lámpafény
megpihent egy karcsú leány testén,
s kívántam hogy ő legyen enyém!

E külváros volt nekünk a legszebb,
tégla járda nyomunk őrzi még
hol boldogan, kézen fogva jártunk,
s víg kacajunk hallgatta az ég.

Jöhet New York, Párizs, vagy Milánó
ennél szebb más nem lehet soha
mint e város rozzant utcácskái,
ott vár édes emlékek sora...

Hintaló

Az én lovam hintaló,
huszár alá nem való.
Nem üli meg soha sem,
úgy vágtat, oly sebesen.

Hintaló az én lovam,
irigylik tőlem sokan.
Ha hátára pattanok,
a csatába vágtatok.

Az én lovam hintaló,
soha el nem fáradó.
Fakardommal harcolok,
a tábornok én vagyok.

Előkapom távcsövem,
rám támadnak ötvenen.
Harminc szúnyog, meg húsz légy,
hintalovam okos légy!

Olyan nagy a túlerő
hogy törhetnék most elő?
Tanácstalan nem állok,
falovam ad tanácsot.

Van nekem egy trombitám,
takarodót fújok ám.
Nem vonulok ellenük,
békét kötök én velük.

Egytől tízig

Egyszer találkoztunk,
szemünk összeakadt.
Így kancsallá váltunk
vén eperfák alatt.

Mi faltuk az epret,
tömtük két pofára.
Lila lett a képünk
attól nem sokára.

Háromszor mondtam én,
most már megyek haza.
Szállj már le énrólam,
te rút, lila nyanya!

Négyszer elszaladtam
a réten előled.
Azt hittem csak kis pont,
marad majd belőled.

Ötször néztem hátra,
de nyomomban voltál.
Oly nagy a te lábad,
sebesen loholtál.

Nálam is gyorsabban,
még le is köröztél.
Hogy utánad futok,
hamarabb rájöttél.

Mert hátulról szebb vagy,
alakod egész más
Már csak azt fájlalom,
hogy a hátsód formás.

Hatszor el is kaptam,
a te csinos farod.
Kívánlak! - lihegtem,
s azt mondtad, akarod!

Hétszer bántam én meg,
mikor megfordultál.
De már mit tehettem,
nagyon beindultál...

Nyocszor facsartál ki,
mint turmix citromot.
Itt hagytál, mint bagoly
hajnalban a romot.

Kilencszer próbáltam,
talpra állni reggel.
Hogy elmeneküljek,
fonnyadt szerelemmel!

Tizedszer már érzem,
hogy erőm elhagyott.
Így míg szívem dobban,
végképp tied vagyok!

Vándor gólyák

Itt a tavasz újra nálunk,
visszatért a fecskepárunk,
sarjad a fű, a rügy pattan,
kacag a lét száz alakban.

Nézd hogy zöldülnek a kertek,
szitakötők szárnyra kelnek,
a víz tükrén napfény ragyog,
ha rádnézek boldog vagyok!

Már a napok egyre szebbek,
vándor gólyák megérkeztek.
jól értik az idők szavát,
hoztak nekünk egy kisbabát!

Hintaló

Az én lovam hintaló,
huszár alá nem való.
Nem üli meg soha sem,
úgy vágtat, oly sebesen.

Hintaló az én lovam,
irigylik tőlem sokan.
Ha hátára pattanok,
a csatába vágtatok.

Az én lovam hintaló,
soha el nem fáradó.
Fakardommal harcolok,
a tábornok én vagyok.

Előkapom távcsövem,
rám támadnak ötvenen.
Harminc szúnyog, meg húsz légy,
hintalovam okos légy!

Olyan nagy a túlerő
hogy törhetnék most elő?
Tanácstalan nem állok,
falovam ad tanácsot.

Van nekem egy trombitám,
takarodót fújok ám.
Nem vonulok ellenük,
békét kötök én velük.

Tengeri betegség

Tengerre szállunk,
vár a gőzhajó.
Útra kelni szép,
útra kelni jó!

Indul a járat,
hajókürt dudál.
Luxus hajó ez,
nem egy kis uszály!

Alig vágtunk útnak,
baj van emberek.
Úgy érzem, most lettem
tengeri beteg.

Vigasztal egy matróz,
és a kapitány
"Meg fogsz te gyógyulni
hamar kis komám!"

Minden utas megnéz,
hátba vereget.
"Ne legyél ily sápadt,
gyógyulj meg gyerek!"

Sirályok az égből
intenek nekem.
"Gondunk van reád is,
nem vagy idegen!"

A halak a vízben
szintén féltenek.
Sellők énekelnek
gyógy-énekeket.

Szeljük az óceánt,
barátom a szél.
Habos felhőt kerget,
titkokról mesél.

Leszállott az alkony,
s csillaggyerekek
A fekete égről
lesnek engemet.

Szép, kipirult orcám
csodálják nagyon.
Beteg lettem volna?
Már nem is tudom!

Emlék a tanyáról

Már csak az emlék él, ímé e tanyán,
Ott lakott egykoron öreg nagymamám.
Vakációm itt volt nyaranta nekem,
Néha elmerengek… emlékeimen.


Dűlőúton mentem, szekérkerék nyomán.
Vágott barázdában, sáron és pocsolyán,
Nap hevében viszont porban ugráltam,
Szandámat lehúzván, mezítláb jártam.


Szederborkor kéklett földút peremén,
Akácok sorjáztak, merre jártam én.
Szitakötők szálltak, tücsök ciripelt,
A virágos mező mind életre kelt.


Piros pipacs messze integet felém,
Útszéli bozótos, mint egy vadregény.
Fácán fut csalitba, távol eb csahol,
Egy-egy fa tetején kismadár dalol.


Magasan jár a nap, vidáman megyek,
Úgy szalad az idő, meg is érkezek.
Bejáróhoz érek, befordulok én,
Végén a tanya van, fáknak rejtekén.


Ott a tornácos ház, ott a verőce,
Kinyitom ajtaját, megyek előre.
Kukoricagóré, istálló balon,
Tyúk- és a disznóól a jobb oldalon.


Buksi kutya vígan vágtázik elém,
Rozi a tehén is elbődül felém.
Nagy diófák között árnyas ott a hely,
Onnan nyúlik messze, kútnak gémje fel.


Csirke futkos szerte, kakas lépeget,
Kacsa, keres meleg, nedves helyeket.
Nagymamám vídáman mutatja nekem,
Mennyi kedves jószág lesz majd itt velem.


Esteledik lassan, mindnek enni ad,
Boldogan segítek, egy jószág se vad.
Mindegyik oly szelíd, jámbor, kezesek,
Tükröződik rajtuk a jószág-szeretet.


Naplementével hál minden egy tanyán,
És kelő nappal kél, pitymallat után.
Mert a jószág éhes, annak enni kell,
Amíg el nem láttuk, ne kezdjünk semmivel!


Tengerit morzsolok, darát darálok,
Kiscsibék, kiskacsák mind-mind barátok.
Nagymamám süt nekem fehér kenyeret,
Ilyet nagyvárosban soha nem eszek.


Fehér kemencében sült, piros cipó,
Frissen fejt langyos tej, enni, inni jó!
Magas szénakazal, arra mászom én,
Mesze széjjellátok, mint hegy tetején.


Zöld sziget e tanya arany tengeren,
Merre széjjellátok, ott búza terem.
Szomszédnak tanyája is egy zöld sziget,
Kati a leányuk nékem integet.


Tehenet legeltet, nála rádió,
Azért már modernebb ez a náció.
Átmegyek hozzájuk, nem írok egyebet,
Már játszótársam van, játszani megyek!

Naplemente

Az ég halk zsoltárt énekel,
mély altató zenét.
A nap oly vörös, álmatag,
már lehajtja fejét.

Fénye vígan táncra kél,
még áthidal felénk.
Tüzes híd remegve hív,
s már rajta lépkedénk.

Gondolatban átmegyünk,
fényhídján a napnak.
S véle együtt nyugszunk le
mélyén hűs haboknak.

Álmodván, az ő álmait,
milyen lesz holnapunk?
Kihunyó fénye vánkosán
nagy álmodók vagyunk.

Sötét a táj, sötét az ég,
ragyog a holdsugár.
Ezüstös fénye megtalál,
s az arcunkon szitál.

Lebben a szél, fodroz a víz,
vadvirág illatozz!
Aludj, pihenj fáradt napunk,
szép álmot harmatozz!

Álmodj fényes szelekről te,
álmodj kék eget!
Kék egeden játszadozó
fehér felleget.

Álmodj dolgos emberekről,
kalászok kazalban.
S a te fényed ott ragyogjon
az arató dalban!

A sugarad mindent éltet,
növényt, s állatot.
És a világ boldogsága
ha álmod álmodod.

A Pufóka kisfóka

Volt egyszer egy kis fóka,
úgy hívták, hogy Pufóka.
Nem itta az ecetet,
kerülte a ceteket.

Ott született a jégen,
nem fázott meg ő mégsem.
Fókamama nevelte,
szállt az idő felette.

Sajnos nagyon torkos lett,
rengeteg halat evett.
Intette is mamája,
nagyon sok lesz a hája!

Ott a fóka óvoda,
sok kis fóka jár oda.
Ha befagy az óceán,
labdáznak a jég hátán.

A pufóka kis fóka
nem tudja mi a móka.
Csak vonszolja nagy súlyát,
könnyezve sírja búját.

Mondjátok meg gyerekek,
én ezentúl mit tegyek?
Hogy karcsúbb fóka legyek,
sokat egyek, keveset?

Ezt kérdi a kis fóka,
kinek neve Pufóka.
Segítsetek ő neki,
mert a labdát szereti!

2012-02-26 14:16:25, vasárnap